2015. január 12., hétfő

Tompaság

Érzékek közt ringatózom,
Lelkem itt-ott megpihen,
Feléd szállok, hátha,
Majd vissza sebesen.

Nem érezni errefelé
Semmiféle bánatot,
Miféle hely, milyen világ,

Hanyatlón a valóságba
Menekülnék hirtelen,
Csonkolt lelkek tapintása,
Ide jöttem, azt hiszem.

Csalóka emlékek

Eltorzult emlékek közt kutatok,
Nem így történt, álmodom,
S mégis boldogít a kép,
Mintha enyhülne a fájdalom.

Tán ott se voltam,
S lehet, hogy te sem,
Emlékek közt ringatózni
Hazudva, csendesen.

Meglehet, hogy álom ez is,
Máris riadtan ébredek,
Arcodon a napfény játszik,
Nem más ez, csak képzelet.



Pillanat

Nem pereg,
Csak csordogál
Előttem apró,
Mérgező cseppenként
Az élet,
Belőle múltnak árnyai
Elő-előlépnek.

Most csend van,
Néma, égbekiáltó,
Te, ki múltam társa voltál,
Légy ma is szabadító.

2012. augusztus 8., szerda

Merengő


Míg egészen messze ér a lét, s pusztuló városod nézed, áradó vizek felett, hogy akad-e még élet.

S mondá a lélek, ha mint felétek szenvedő a szív, erre tiszta forrás fakad, jöjjetek, immár múló gyötrelem résztek, minthogy magasztos helyre léptek, s hasson át szíveden fájdalmasb emlékek kora, jól szívedbe rejtsd, midőn a nap ha eljövend, átoktól sújtott ne légy.

Kárhoztatott. Mint elcsukló hangok temetik a lelket, fényessége a létnek immár egyre teljes, siratom létem, ragadva az egyet, csodást, s mint ragadva éppen, veszítem talányos korát a minden igazaknak, nem rémít úgy létem semmi volta, mint ítélő szót kiáltni neked volna élteket rengető.
Ó, álnok gondolkodó, micsoda az értelem, s miféle a tudat, léleknek szépségét megrontó, átkos szónok, csitulj.

Hajnali cseppenként szárad el a lét, már egy gondolat, nem sok, lenne csak elég, s nem jő új érzület, nem fakad öröm, mögöttem a lét éhes hada liheg, nem köszön be hozzám senki sem.

2012. június 10., vasárnap

Menet.

Testekből lett homokon,
Testté váló por.
Megyek.
Remeg
A lét,
Jajongva szólal,
Megláthatnám,
S nem lehet.
Homokba süppedő
Életek.
Éledek.

2012. június 8., péntek

esti

jónak lenni kéne,
tisztán, hófehérnek.
esti alkony képében
megannyi vadság
lép elébed.
s mit szólsz...
maradsz-e árván,
maradsz-e néma,
csendben, mint ki nem tud,
s nem is szólna, láttán
a mindenség ködének,
maradna puszta,
maradna egyedül,
gyermek.

leszel-e minden,
leszel-e óriás képében
botladozó árva,
ez összeomló föld
egyetlen sugára,
leszel-e tiszta jóság
szennyes lepled alatt,
engeded-e bűnöddel
eltemetni egyetlen magad?

A hanyatlás szimfóniája

Emlékezem.Megannyi dicső év ölelő karjában fulladok. Mit ér az ember, fordulva múltak röpke, igaztalan öröme felé, ha zuhan a mélybe, mely előtte áll? Mint ki hitvest hagy magára, s majdan üres ágy, ha várja, immár se múltja, se jelene, csak a puszta ember,bűnnek gyümölcsétől beteg, hát szabad-e hanyatlón élnünk a jelent?